tanár, váci Piarista Gimnázium
Vendégszerzőnk, Király Bálint sorai karácsonyi élményeiről, amelyek inkább próbatételek voltak számára. Arra is felhívja a figyelmet, hogy adventben merjünk csöndben várakozni. Vendégcikk.
A legjobb karácsonyi sütemény (ti. a fehér lepény) receptjét úgyis beszerzi, aki akarja, különben is, én sem tudom, csak fogyasztom. Persze a fehér lepény nem fogyaszt engem.
Maradnak tehát karácsonyi emlékek, karácsonyi gondolatok. Az előbbiek könnyen snasszok, utóbbiak könnyen fellengzősek lehetnek.
Most mégis őszintén, a kettőt összekötve írok.
Amikor egy túrán vagyunk, a nehéz, kihívás elé állító dolgok sokkal inkább megmaradnak emlékeinkben, mint egy könnyed, hátszeles, alföldi szakasz. (Igaz, ilyen nem is létezik.)
Nos, az eddig megélt – iuvenis lévén – kevéske karácsonyomra visszagondolván igazolva látom a föntieket.
Alig emlékszem, miket kaptam karácsonyra gyermekkoromban, vagy akár már nős emberként. (Remélem, a feleségem nem olvassa.) A karácsonyi menüket, az általam vásárolt vagy készített ajándékokat, a fenyőfák díszítését etc. mind nehézkes lenne az emlékezetemből előhívni. (Persze a vízben, kövek alatt rejtőzködő gyerekkorom, a non iterum repetenda meleg – mármint meghitt – együttlétek, a tíz fő által használt egyetlen fürdőszoba, gyors borotválkozás, nyakkendőkötés, harisnyakeresés, mennyből az angyal, fehér karácsony, szánkózás az utcán, mert kertvárosban laktunk, oda aztán – hál’ Istennek – ki nem jött a hókotró, meg aztán fölálltunk a magas ablakpárkányba, hátunk mögött behúztuk a függönyt, és csak álltunk, és néztük a hatalmas üvegablakon keresztül az utcai – akkor éppen sárga színű – világításban a hóesést, persze.)
De vannak olyan konkrét karácsonyi emlékeim, amelyeket tüstént kristálytisztán vissza tudok idézni, anélkül, hogy keresgetni kellene a memóriám mélyebb bugyraiban.
Érdekes módon ezek leginkább fájdalmas emlékek, ha úgy tetszik, próbatételek voltak. És az is érdekes – legalábbis nekem –, hogy mindig az életkoromhoz, érettségemhez, terhelhetőségemhez igazított próbák voltak.
Kamaszkoromban két fájdalmas karácsonyom volt. Az egyik akkor, mikor karácsony estéjén a nagy családunk közös áhítatra összegyűlt, imádkoztunk, énekeltünk nagyszüleim kertes házában. Egyetlen szobában voltunk, vagy húszan. A szobának két égtáj felé is nyíltak ablakai, többek között a kertkapura is. Mégis, mindennek ellenére, valaki képes volt beugrani a kertbe, és ellopni az unokabátyámnak a bringáját, amely az ablak alatt, a háznak volt támasztva. Jó kis bringa volt.
Dec. 25-éhez kötődik szeretett nagyapám halála is. A szokásos nagycsaládi együttlét után, a szokásos alázatával, a konyhába vonult a süteményes tányérokat, a csak ünnepekkor használt étkészleteket és a giccses kristálypoharakat elmosogatni, mi addig nagymamámmal filmet néztünk. Nyílt égésterű, gázüzemű, átfolyós vízmelegítők voltak akkoriban mindenütt. Nagyapám a törölgetéshez használt konyharuhát ennek a tetejére rakta, hogy száradjon. A füstgáz nem tudott a készülékből rendesen kiáramolni, hamar szén-monoxid kezdett el termelődni. Mire a film végére értünk, nagyapám már holtan feküdt a konyha kövén.
Fájt az unokabátyám kerékpárjának ily pofátlan eltulajdonítása, és nagyon sírtam nagyapám halálakor. (Azóta is csak egyszer sírtam igazán, szerelmi bánat miatt. Milyen érdekes ez: hova teszi a férfi azt a sok fájdalmat, amit a nők mind kisírnak?)
Felnőttként ugyanígy megtaláltak a próbatételek karácsonykor.
Lukács fiam egyetlen hónapos sem volt, amikor olyan súlyos köhögés és nehézlégzés lett úrrá rajta, hogy nem várhattunk tovább, be kellett vinni őt a váci kórház sürgősségi osztályára. Ez 24-én volt. Hamar kiderült, hogy bent kell maradnia, persze az édesanyjával együtt. (Utólag gondoltam csak bele, hogy ez 2019. decembere volt, a nagy világjárványról meg talán épp akkor, vagy a rá következő januárban érkeztek az első hírek – lehet, hogy már ez is az volt? – lényegtelen.) A nagyobb lánytestvérei persze a kisgyerekekre jellemző óriási várakozással várták a szentestét. Hát, nem volt könnyű sem az, hogy a pici kisfiam ijesztő tünetekkel kórházban van szenteste, sem az, hogy a feleségem is bent tölti az ünnepet, ahogy az sem, hogy a lányoknak el kellett adnom valami történetet, hogy miért nem hoznak aznap estére mégsem ajándékokat meg fát az angyalok. (Nem volt ugyanis, aki elvitte volna őket sétálni, amíg installálom a karácsonyfát.) Írtam valami arany színű ceruzával egy levelet az angyalok nevében, hogy tekintettel a helyzetre elhalasztatik a fa és az ajándékok meghozatala. Aztán, amikor elaludtak, nekiláttam, hajnali 2-re halászlé is volt, fa is, díszek is, ajándékok is.
Igen, egy bringa elvesztése banálisnak tűnik visszatekintve. A nagyapám elvesztése sokkal fájdalmasabb volt, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy már 86 éves volt, és prosztatarákja is volt. A saját kicsi, újszülött fiamért aggódni karácsony este, már jobban megpróbált.
És itt az idei karácsony. Apósom szervezetében a nyáron daganatot diagnosztizáltak. Szeptemberben megműtötték. Az ősszel egyre gyakrabban belázasodott, és kórházba került. Antibiotikummal kezelték, és szinte még mindig ugyanolyan jó erőben volt, mint nyáron, amikor még egyre-másra teljesítette a kéktúra újabb és újabb szakaszait. November végén, december elején újra kórházba került. A veséi szinte leálltak. Kétnaponkénti dialízissel tartották életben. Rohamosan elkezdett fogyni és gyengülni, de egy hete még együtt ünnepeltük a 70. születésnapját. Haza is engedték, de tovább fogyott és tovább gyengült. A múlt héten derült ki, hogy a daganat már a májára is átterjedt, két nappal ezelőtt pedig azzal szembesített az onkológus, hogy jó, ha megéri az újévet.
Így készülünk a mostani karácsonyra. A próbatétel, a fájdalom újra jelentkezik karácsonykor, és úgy látszik, egyre vastagabb a felkiáltójel.
Vajon véletlen mindez vagy jel?
Vajon véletlen az, hogy 7 nap és több száz kilométer tekerés után éppen abban a percben, amikor a csapat a Czȩstochowa táblához ér, az út jobb oldalán lévő kápolna harangja hosszas, ünnepélyes harangzúgásba kezd?
Vajon véletlen az, hogy 8 nap és több száz kilométer tekerés után, éppen abban a percben, amikor a kilométer számláló a kilencszázkielncvenkilencről az ezerre lép, az olaszországi Tortona előtt kevéssel, az egész napos eső és a többszöri bőrig ázás után egyszer csak eláll a csapadék, hirtelen előbújik a lemenőben lévő nap, minden, ami sötét volt, kiviláglik, és egyszeriben gyönyörű szivárvány jelenik meg az addig szürke, most aranyló dombok előtt? Véletlen, persze. Vagyis dehogy véletlen. Nézőpont (avagy hit) kérdése.
Vajon hogy kapcsolódik a fájdalom ehhez az ünnephez, amikor mindenki boldog?
Az nem készülődés, hogy a karácsonyi ünnepet kiterjesztjük egész adventre, esetleg november végére. Az nem fájdalom, hogy telepakoljuk ezt az időszakot mindenféle mézes-mázos, kitalált giccsel. A karácsonyfák állnak, a betlehemek már állnak, egymást licitálják túl az emberek, a vállalatok a fényfüzérekkel. Csillogó-villogó advent. Adventi vásár, adventi koncert, adventi családi nap, adventi díszítés, adventi kirándulás, adventi programok, adventezés (már ilyet is hallottam), de már adventi ajándékozgatás is. Minden évben eggyel több adventi valamicsoda. Az advent lett az ünnep. Karácsonykor már ki tud örülni? Karácsony nyolcada… ki ünnepel nyolc napon keresztül? Nem sokan. Mert már adventben kiünnepelték magukat. Szenteste igen, utána még egy-két napig, aztán csönd. Szilveszter, majd még nagyobb csönd. Fordítva kellene lennie. Ha (csöndben) tudnánk várakozni, (milyen igazi) lenne (az) ünnep! (Nyugodtan tessék vonatkoztatni a házasság előtti várakozásra is.) Csupa jó dolog dolog a koncert, a kirándulás, a sütizés, az ajándékozás, a zene, a buli! (A szexualitás is.) Csakhogy mindennek megvan az Úristen által kitalált dinamikája, amit az ember nagy okosan megfordít. És ez a baj. Az Úristen is várakozott. Várakozás egyenlő a lemondással, a csöndben levéssel, a fájdalommal, a megalázkodással. Erre mutat nekünk példát az Úr Jézus karácsonykor. Fájdalmas a mindannyiunk által ismert, méltatlan körülmények között megszületnie a Mindenek Királyának. Az olaszos diákokkal szeretjük énekelni a legnépszerűbb olasz karácsonyi éneket, melynek egy sora magyarul így szól: „Ó, mily sokba került neked, hogy szerettél engem!” Lemond az istenségéről. Akinek a legnagyobb pompa járna, szagos istállóban születik. Csöndben, nem fanfárok, nem csinnadratta közepette.
Sokszor nem gondolunk bele, de nagyonis összefügg a karácsony a húsvét ünnepével. Nemde igaz mindez húsvétkor is? Hogy Jézus csöndben van az őt vádlók, az őt gúnyolók előtt. Nem támad vissza. Vállalja akkor már nemcsak a szagos istálló, hanem a borzalmas kereszthalál megaláztatását.
Ha csöndben várakoznánk… Csak sem csöndben nem tudunk lenni, sem várakozni nem tudunk, gondolják sokan. Én viszont azt gondolom, hogy igenis tudunk. Csak nem merünk!
Karácsonyra készülve az Instans minden olvasójának azt kívánom, hogy merjen csöndben lenni, várakozni. Merjünk lemondani, és nem csak egy csokiról, hanem Jézus példáját követve: önmagunkról. Legyen a várakozásunk várakozás, az ünnepünk ünnep. Az Úristentől kaptuk az ünnep lehetőségét. A köznapinál emelkedettebb, fölfelé mutat. Fölfelé visz! Ha átprogramozzuk a rendszert, maradunk a földön. Ugye nem ez a cél? Miről kell tehát lemondani voltaképpen? Arról, hogy magunkat helyezzük a középpontba. Arról, hogy mi akarjuk irányítani az életet. Bízzuk ezt az Úristenre. Ne legyenek kétségeink, jobban ért hozzá. Csak ennyit jelentene a fájdalom. Nekünk elég lenne csupán ezt a kicsi fájdalmat elviselni. Nincs születés fájdalom nélkül. A szentmisén elhangzik, hogy Jézus a születésével újjáalkotta a régi embert. Tehát a karácsony annak ünnepe, hogy Jézus jóvoltából mi magunk újjászülethetünk!
