Október 23, nemzeti ünnep. Ezen a napon a magyar nép fellázadt a szovjet elnyomás ellen, és ez sokaknak az életébe, életminőségébe, szabadságába került. Ilyen hőse ’56-nak Wittner Mária is, akit a forradalomban való részvételéért halálra, majd az ítéletet „enyhítve” életfogytiglan börtönbüntetésre ítéltek. 13 évet töltött rácsok mögött, ebből majdnem egy évet azzal a tudattal, hogy ki fogják végezni. Az ő történetét mesélem most el.
Gyermekkora nem mondható átlagosnak. 1937-ben született Budapesten. Édesapját nem ismerte, édesanyja eldobta őt. Néhány hónapos volt, amikor a karmelita otthonba került. Az ottani nővérek emberszeretetre, hazaszeretetre, Isten-szeretetre nevelték. Tizenegy éves korában visszakerült már halottnak hitt anyjához, de nemsokára állami gondozásba adta. Ikervárra került, majd Sárváron kezdte a gimnáziumot, de a második évben félbehagyta. Innen Szolnokra, később pedig Kunhegyesre került, ahol gépírónőként dolgozott. 1955-ben fia született és fél évre rá visszaköltözött Budapestre.
A 1956 első hónapjaiban elkapta a hepatitis vírust, a kórházból olyan papírral került ki, hogy „semmilyen fizikai munkára nem alkalmas”. Munka, otthon és pénz nélkül maradt tehát egyetlen kisfiával. 1956-ban a forradalom kitörésének első pillanatától kezdve részt vett az eseményekben. Mária azt mondta, csak azok mentek haza, akik féltek, a maradó többség harcolt.
A Magyar Rádió ostroma közben a harcoló felkelőkhöz csatlakozott. A forradalom kitörésének másnapján, a Corvin-közi harcok alatt megismerkedett Havrila Béláné Sticker Katival, akivel együtt segédkeztek a sebesültek ellátásában. Kati legjobb barátnője, illetve sorstársa lett a forradalom napjai alatt. Később együtt ítélték életfogytiglan börtönre, majd halálra is őket. A forradalom alatt mindenki mindenkinek a barátja lett. A társadalmat összekapcsolta a közös cél.
„Le akartuk rázni magunkról a félelmet gerjesztő uralmat. Mindenki függetlenséget akart, szabad Magyarországot.
A Vajdahunyad utcai csoporthoz csatlakozva is részt vett fegyveres összetűzésekben. Elfoglalták a X. kerületi rendőrkapitányságot, ahol fegyvereket szereztek a harcolók számára. November 4-én aknavetővel kezdték lőni a várost. Wittner Mária és Sticker Kati éppen lőszerért indultak, amikor közvetlen közelükben csapott be az aknavető. Sticker Katalin sértetlen maradt, Mária összeesett a testébe fúródó repeszektől.
„Átsuhant az agyamon, hogy most meghalok. De abban a pillanatban fel is ugrottam.”
Sérülésével újra kórházba került. A nagyobb szilánkokat kioperálták combjából, a kisebb (gerincébe fúródott) törmelékeket csak évekkel később, a lebénulást kis híján elkerülve távolították el testéből.
November 9-én megpróbálta elhagyni az országot. Sikerült Ausztriába szöknie, de körülbelül egy hónap után hazajött és segédmunkásként tartotta fenn magát. 20 éves volt, amikor 1957. július 16-án ismét letartóztatták. Egy hónap múltán már bánta döntését.
„Csak tudnám, minek jöttem haza! Milyen egy hülye voltam! Ezt sokszor megállapítottam magamról a börtönben, meg amikor a siralomházban ültünk. De Kati is, aki Svájcból jött haza, mert a vőlegénye azt üzente neki, hogy semmi bántódása nem lesz, mert Kádár büntetlenséget ígért mindenkinek. De ilyen szinten hazudni, ez valami nagyon kegyetlen dolog! Ilyen szinten hazudni, hogy embereknek az élete menjen rá! Hogy minél többet haza tudjanak csalni, hogy minél többet fellógathassanak! Ez több mint kegyetlenség, ez aljasság! (WM: Börtönévek)
Majd „fegyveres szervezkedésben való részvétel, illetve az államrend megdöntésére irányuló fegyveres szervezkedés, többrendbeli meg nem állapítható gyilkossági kísérlet, fegyveres rablás, disszidálás” miatt többek között Sticker Katival halálra ítélték. Mária és Kati megígérték egymásnak: ha halálbüntetést kapnak, fapofával fogadják az ítéletet, nem adják meg az örömöt. Az indulatok csak később törtek ki belőle.
„Amikor felértünk a zárkába és megkérdezték, mit kaptál, elkezdtem ugrálni és röhögni. Mondtam, hogy halálra ítéltek! Egyszerűen nem hitték el, mert körberöhögtem mindenkit: halálra ítéltek!”
A Kisfogházban töltött nyolc hónapon át minden kivégzést végighallgattak. Az elítéltek az ő ablakuk alatt tették meg utolsó lépéseiket az akasztófáig.
„Semmit nem láttunk, de mindent hallottunk. Az ablakunk alatt mentek el. Ilyenkor sűrű volt a csend, mindenki magába fordult, és gondolataiban végigkísérte őket. A búcsúszavak a zsigerekig hatoltak.”
Összesen kétszáz napot töltött börtönben halálraítéltként. Már csak Sticker Kati és Wittner Mária vártak a halálra a zárkában. A másodfokú bíróság azonban Mária halálos ítéletét 1959 február 24-én életfogytiglanra „enyhítette”. Életre ítélték Wittner Máriát. Ez bűntudatot ébresztett benne, hiszen egyedül az ő nyakáról vették le a kötelet, ezáltal szembefordítva őt a halálra várakozókkal.
Sticker Katit nemsokára kivégezték. Mária teljesen egyedül maradt kezében az életfogytiglan szóló ítéletével. Az elválás ugyan fájó volt, nem sajnálta Katit. Az élet kegyesebben bánt el barátnőjével.
„Amikor becsapódott Kati mögött az ajtó, nekiestem, mint egy idióta, és verni kezdtem az öklömmel, hogy ne vigyék el, hozzák vissza. Persze tudtam, hogy úgysem hozzák vissza, mert kivégzik. Mégis, mint egy félőrült, ütöttem az ajtót. Aztán elvesztettem az eszméletem.”
Csak hetekkel később nyerte vissza tudatát. Idegösszeomlása volt, 40 fokos ideglázzal feküdt élet-halál között.
Máriára ezt követően 13 év börtön várt, embertelen körülmények között. A zárkák hidegek voltak, teli poloskákkal. Elmondása szerint, ha nem vadászták le esténként a poloskákat, reggelre szétcsípve, sebesen ébredtek. A fogvatartottaknak megtiltották, hogy bárminemű tárgyat maguknál tartsanak. Tilos volt írni. Se verseket, se levelet. Mária mindkettőt írt. Téglatörmelékekkel karcolta fel írásait apró papírfoszlányokra. Ha lelepleződött, fegyelmi eljárás várt rá. Akadt, hogy gumibottal meg is verték őt.
„Nem ájultam el a veréstől, én már akkor sokmindent kibírtam. Az ember még a legnagyobb fájdalmat is kibírja. Amúgy nincs annál nagyobb fájdalom, mint az ideg- és gerincfájdalom, de azt is kibírtam.”
1970 március 25-én szabadult két másik ’56-os női elítélttel együtt. Azonban tény, hogy az utolsók között szabadult a börtönből, hiszen komoly oka volt a Kádár-rendszernek, hogy őt fogva tartsa.
„Igen, kiengedtek bennünket, de nem amnesztiával.
„1969 őszén megjelent egy Kádár-interjú, amit egy amerikai újságíró készített. Az volt az egyik kérdése, hogy vannak-e még Magyarországon politikai foglyok. Kádár azt hazudta, hogy nincsenek, mert ‘63-ban mindenkit kiengedtek. Akik még bent vannak, azok azóta kerültek vissza. Élő cáfolatként, bizonyítékként ott voltunk mi hárman!” (WM: Börtönévek)
1972-ben férjhez ment és Dunakeszire költözött. Itt született meg második gyermeke. 1976-tól a helyi, Hunyadi úti varrodában, 1979-től a Gödi TSZ műszaki raktárában, azután 1984-től a Katona József Szakközépiskolában takarítónőként dolgozott. 2006 és 2014 között országgyűlési képviselő volt. 2022 szeptember 14-én hunyt el, 85 évesen.
Források: Életre Ítélve (Koltay Gábor és Wittner Mária beszélgetése), Wittner Mária: Börtönévek
Kiemelt kép: Életre Ítélve (fénykép), Instans-grafika
újságíró, kultúr
