A Junior Príma díjas Pellet Sebestyénnel beszélgettünk arról, hogy mi vezette őt a zenei pályához, hogy miért nem egyezik a köznyelvben használt komolyzene kifejezés a klasszikus elnevezéssel, és a jó előadás kulcsairól is mesélt. Az első részben az életútját érintjük. Interjú.
Mesélj a kezdetekről, mióta van kapcsolatod a zenével?
Amikor Vácra költöztünk, 2005-ben, akkor kezdtem az általános iskolát, és választanom kellett egy hangszert. A zongorát választottam amiatt, mert azzal a hangszerrel már találkoztam korábban. Franciaországban, egy Provance-i kisvárosban a szüleim beírattak egy zenei kurzusra, ahol nagyon sok cukorkát ettünk, meg filmet néztünk, és néha-néha zongoráztunk is. A zeneiskolában Jámborné Skripeczky Mariann vett a szárnyai alá. Ő szerettette meg velem a zenét, a zongorázást, és vette észre, hogy tehetséges vagyok. Ezért hamarosan versenyekre is elkezdett vinni. A versenyeken is felfigyelt arra, hogy az átlagnál valamivel ügyesebb voltam, bár érdekes, hogy az első helyet sosem én kaptam. Ez azért volt mégis jó,
mert mindig volt motivációm a következő versenyre.
Azért azt is hozzáteszem, hogy az első pár évben én sem voltam szorgalmas, aki folyton-folyvást gyakorolt, nem is érdekelt annyira, nem is erőltette senki. De annak örülök, hogy egészséges gyerekkorom volt. 10 éves korom körül a versenyek adták meg a lendületet.
Mi jelentette azt a fordulópontot, amikor eldöntötted, hogy a zene irányába kanyarodsz?
7. osztály környékén a tanárom, Mariann néni javasolta számomra a Szent István Zeneművészeti Szakgimnáziumot, össze is kötött egy ott tanító tanárral, Monostori Gáborral, akinél egy éven keresztül felkészítő magánóráka vettem. 8.-os voltam, amikor eldöntöttem, hogy felvételizek a zenei szakgimnáziumba. Tulajdonképpen egyenes út vezetett az intézménybe, ami egy nagyon motiváló közeget jelentett nekem négy éven keresztül. A következő mérföldkő az a Zeneakadémia volt. Sikeresen bekerültem 2018-ban. Ott 3 évet tanultam, majd egy kétéves mesterképzést is elvégeztem Bázelben. Azt most fejeztem be.
Írtál már saját zeneművet?
Egyszer, amikor még nagyon kicsi voltam, nekikezdtem egy zenemű írásának egy a4-es ötvonalas oldalra. Az volt a címe, hogy ’Első Szimfónia’. Elkezdtem írni, és az volt a terv, hogy az elején egy hangszer szólót játszik, talán oboa vagy klarinét. Tehát ez nagy zenekarra íródott volna. És nyilván ma már tudom, hogy ezt nem így csinálják, de akkor egy fél napom ráment, hogy kiírogassam az összes szólamba a szüneteket. Ebbe belefáradtam, úgyhogy akkor fel is hagytam a komponálással. A válaszom az, hogy nem, egyszer kiskoromban megpróbáltam, de a bicskám hamar beletörött.
Hogyan készülsz a koncertjeidre?
Először is elkezdem megtanulni a darabot. A darab hosszától, nehézségétől függően több vagy kevesebb időt vesz igénybe a készülés. Illetve mindig igyekszem utánaolvasni a daraboknak, a keletkezéstörténetüknek, megismerni jobban a zeneszerzőt. Pár éve Liszt Ferenc levelezéseiről olvastam, és ezáltal úgy érzetem, hogy közelebb kerültem a személyiségéhez. Ez nagyon sokat számít abban, hogy hogyan jászom el Liszt Ferenc műveit,
és rájöttem, hogy mennyire fontos, hogy az ember ne csak az adott darabbal alakítson ki személyes kapcsolatot, hanem a zenszerzővel is.
Ez felelősségünk is, hogy kvázi kondicionáljuk magunkat.
Hogyan alakultak ki a házi koncertjeid? Mennyire nyilvánosak ezek?
Amikor komolyabban elkezdtem foglalkozni a zenével, vettünk egy nagyobb zongorát a nappaliba, ahol több embert le lehet ültetni. A szüleim gondolták ki, hogy itt akár koncerteket is tarthatnánk. Most lassan 40 házimuzsikánál tartunk, amelyeket nem csak én adtam. Van egy levelező lista, arra szoktuk elküldeni a meghívókat. Ezt igyekszünk egyre bővíteni. A házimuzsikákon kezdődött el a szokás, hogy a koncertet előadássá bővítem és mesélek a művekről. Két éve a diplomakoncertemen Liszt Ferenc legnagyobb szabású zongorára írt művét játszottam, a h-moll szonátát, ami egy fél órás monstrum. Ennek nagyon sokat utánaolvastam, a volt zenetörténelem-tanárommal is beszéltünk a műről. Amikor ugyanezt a darabot egy házimuzsikán adtam elő, másfél órát meséltem a műről, majd eljátszottam a félórás darabot is.
Kit tartasz a példaképednek?
Például a szüleimet. Nem mindenben természetesen. Olyan példaképem talán nincs, akire mindenben fel tudnék nézni. Ha zenei példaképet kéne mondjak, akkor a volt tanáraimat mind említhetném. Közülük most talán kiemelném Monostori Gábor és Fejérvári Zoltán volt tanáraimat, közel áll hozzám, ahogy ők viszonyulnak a zenéhez.
Mi jelent kikapcsolódást számodra?
A sorozatnézés. Érdekes, mert nagyon más műfaj, mint a klasszikus zene. Én nagyon ritkán hallgatok klasszikus zenét, nyilván szeretek, de sokszor, amikor gyakorlok 4-5-6 órát egy nap, akkor már zeng-bong a fülem, jobban esik valami teljesen mást csinálni. Szeretek még olvasni, meg cappuccinot inni, majd napozni a kertben.
Ha tíz évvel a jövőbe nézel, mit látsz magadra nézve?
Amikor megkérdezték, hogy mi szeretnék lenni, ha nagy leszek, mindig azt válaszoltam, hogy boldog.
Az egyik dolog, amit látok, hogy családot szeretnék alapítani a jövőbeli feleségemmel, akivel egyébként holnap lesz a polgári esküvőnk. Mire kikerül az interjú, addigra én már félig házas ember leszek. A nászmise kicsit odébb van, tehát ő holnap még nem teljesen lesz a feleségem, csak félig, szóval a negyedeségem. (Nevet.)
Gratulálunk hozzá!
A zenére nézve pedig, én nagyon örülnék, ha koncertező zongoristává válnék. Ezt nagyon nehéz elérni. Úgyhogy, ha ez nem jönne össze – erre sajnos van esély – szívesen tanítanék zenét. De a zene mellett nagyon érdekel a színészet is például. Egy művészembernek érdemes több lábon állnia, mert szerintem a művészetnek nem lehet célja a profitszerzés, maximum az csak a következménye. Szóval manapság nem könnyű klasszikus zenészként megélni.
Folytatás az alábbiakban.
főszerkesztő
