A cserkészek köreiben egyre népszerűbb, főleg pop-rock stílusban zenélő Küszöb zenekar néhány tagjával beszélgettünk zenélésről, barátságról, és persze magáról a zenekarról. A kilenc tag közül interjúalanyaink voltak Kata (Kristóf Kata), Lackó (Hidvégi László) és Marci (Kőműves Márton). Interjú. (Harmadik rész)
Zenélésen kívül mennyi időtök van együtt lógni?
Marci: Teljes zenekarilag mostanában elég ritkán tudunk úgy együtt időt tölteni, hogy minimálisan foglalkozunk zenével, mert mindig van valami közeli fellépés, amire át kell valamit nézni, meg új számokat kitalálunk. Tényleg sok, egyre több munka van a zenekarral és így egyre kevesebb idő jut arra, hogy a zenekar mellett is találkozzunk egymással. Gyakorlatilag minden ilyen időpontra, amikor mindegyikünk ráér, megbeszélünk egy koncertet, egy próbát vagy bármit, amikor szinte csak a zenei dolgokkal foglalkozunk. Korábban, amikor még nem nagyon koncerteztünk, hanem inkább csak baráti, hétvégi összejövetelek, zenélgetések voltak, akkor sokkal nagyobb hangsúly volt például a pizza és tejes pite sütésen. De az nem is annyira baj, hogy most már a zene van előtérben és több időt töltünk a zenéléssel, mint a sütögetéssel, de nagy szükség lenne csapatépítő programokra is, ami nehéz így, hogy tele vagyunk zenés programokkal. Olyan gyakrabban előfordul, hogy páran csak így összetalálkozunk és akkor tényleg nem a zenéről van szó, hanem csak csevegünk.
Ki milyen hangszeren tud vagy tanul játszani?
Lackó: Igazából a zenekari felállás nagyjából így is alakult ki, hogy ki milyen hangszeren tud, vagy tanul. Szóval általában nem úgy kerestünk, hogy „Hm, ebbe a zenekarba mi hiányzik még? Hm, de hiányzik egy koboz, na akkor keressünk valakit, aki tud kobzon játszani!’’ Tehát általában úgy állt össze a hangszerelés, hogy ki milyen hangszerhez tud nyúlni, ha kell. Én kobzon tanultam, vagy tudok játszani:)
Marci: Én most gitározok a zenekarban. Tanultam zeneiskolában is klasszikus gitáron játszani és most magántanárnál tanulok gitározni nagyjából egy éve. Ez adott a gitártudásomnak egy nagy löketet.
Kata: Nekem az elsődleges hangszerem a hegedű. Tavaly népi hegedűt kezdtem el tanulni, de ez egy váltás volt, mert előtte klasszikust játszottam. Most azonban két évig még maradok klasszikuson mégiscsak, hiszen felvételiztem a Bartók konziba, és most oda járok. Ott van kötelező zongoránk, meg kötelező brácsánk, szóval ezeket is tanulom.
Lackó: Boti eredetileg trombitált konziban, aztán ott tanult meg zongorázni is. Matyi csellón játszott eredetileg, zeneiskolában, valamint konziban, és most zeneakadémián, majd magától tanult meg basszusgitározni. A fúvós szekció vezetője, Domi klarinétozni tanult zeneiskolában, majd szaxofonozni később. Konziban is tanulta mindkettőt még a gimi utolsó évei mellett, de ő az egyik nagy zenész polihisztorunk, akinek majdnem bármilyen hangszer, ha a kezébe kerül, fél óra múlva már tud rajta játszani. Csabi a zeneiskolában kezdett el dobolni. Supi mindig is csellózni tanult, meg dobolni is egy kicsit, gitározni pedig teljesen önerőből tanult meg és vált ezzel a zenekar ritmusgitárosává. Egyébként a zenekarunkat alapvetően áthatja a zene iránti kíváncsiság és szeretet. Legtöbben hajlamosak vagyunk arra – most így mindannyiunk nevében beszélve – hogy új dolgokat próbáljunk ki, hogyha a zenéről van szó.
Mire vagytok a legbüszkébbek az eddigi pályafutásotok során?
Marci: Zeneileg az eddig megjelent zenéink közül én az Egy falat égre vagyok a legbüszkébb. Szerintem ez a legigényesebben megkonstruált és legjobban kidolgozott dalunk. Voltunk tehetségkutatókon is, akár ezt is megemlíthetnénk, amikor a büszkeségeinkről beszélünk.
Kata: Nem tudom miért, de nekem valahogy most nem ilyen zeneileg elért, illetve a zenekarunk pályafutásában elért dolgok jutnak eszembe, hanem inkább az, hogy a csapat, hogyan fejlődött. Hogy egy olyan közösség lettünk, amire tényleg, gondolni se mertem volna.
A közös tüzet természetesen a zene adja. Én erre a közösségre büszke vagyok.
Lackó: Ugyanezt akartam mondani, hogy önmagunkra egyrészt nagyon büszke vagyok, másrészt pedig a közönségre. A legutóbbi koncertünk az országos cserkészbálon volt és voltak nehézségek, több szempontból is, de az emberek az elképesztően hosszú hangbeállásunkat végig állták és megvárták a koncertet. Én nagyon rég élveztem ennyire a saját koncertünket, és azt, hogy néhány dalban simán abba lehet hagyni a refrént, és a közönség elénekli úgy is. Nagyon felemelő volt az, hogy egyfolytában láttuk a szemekben a csillogást és nem kellett tennünk érte semmit, csak kiállni a színpadra és szeretni azokat az embereket, akik ott vannak. Ez pedig mindig is ment. Erre vagyok a legbüszkébb, hogy sok olyan ember van, akinek tulajdonképpen jó az, hogy mi ezt csináljuk, mert persze nekünk is nagyon jó, de az egyedül kevés lenne, én azt gondolom.
Ha már így említettétek a tehetségkutatókat. Szeretnétek még részt venni bármelyikben? Például A Dal nevezetű műsorban?
Marci: Szerintem akár igen. Olyan tehetségkutatókba mindenképpen szívesen megyünk, ahol úgy érezzük, hogy tudunk releváns szakmai tanácsot, építő jellegű kritikát kapni. A Dal. Én nem követem sajnos ezeket a tévés tehetségkutatókat, nem tudom, hogy az ilyen szempontból mennyire lenne számunkra hasznos, de az ismertségünk szempontjából biztosan nagyot dobna a zenekaron.
Kata: Igazából tényleg most jelenleg szerintem nem az a cél lebeg előttünk, hogy minél többen ismerjenek minket, hanem hogy minél nagyobbat fejlődjünk zeneileg.
Lackó:
Egy nagyon érdekes kérdés volt az is, hogy mihez adjuk a nevünket.
Például, azt hiszem, tavaly tavasszal volt az, hogy az X-faktortól keresett meg egy szervező sokszor. És jó, persze nekik nyilván az a munkájuk, hogy lelkesek legyenek, de mi azt láttuk, hogy nagyon lelkesen próbál beszervezni minket a műsorba, hogy „Na, csak egy meghallgatásra menjünk el, csak próbáljuk ki, kötelezettségek nélkül stb.’’ Mi több dologtól féltünk ezzel kapcsolatban. Az egyik a szerződések, amiket alá kell írni, és amik x időre elköteleznek a stúdió mellett, meg hogy milyen kötelező fellépéseken vagy alkalmakon kell majd megjelenni adott esetben. A másik pedig, az magának a műsornak az összeállítása, színvonala, és hogy mi mennyire szívesen látnánk ebben a saját zenekarunkat, a saját nevünket, a saját alkotásainkat. Ez egy nagyon érdekes kérdés, mert nagyon sokféleképpen felfogható. Az egyik felfogás, ami nagyon pozitív, az az, hogy ez egy nagyon jó lehetőség, hogy még több ember találkozzon a zenénkkel. Ha még többen találkoznak vele és már csak keveseknek is tud adni, akkor ez már egy győzelemként fogható fel, annak ellenére is, hogy egyébként a műsort nem érezzük otthonos közegnek. De vannak negatívabb felfogások, miszerint nem érdemes a dolgoknak oda menni, ahova nem valók. És nem tudom megmondani például, hogy A Dalba valaha jelentkeznénk-e. A zenekar sosem szokott elvből nemet mondani. Az biztos, hogy ezek a döntések olyan komolysággal bírnak, amiket nagyon alapos megfontolás után hoznánk meg.
Vannak konkrét céljaitok? Rövid vagy akár hosszútávú?
Lackó: Régebben, amikor hasonló kérdéssel jöttünk szembe, akkor volt, aki elmondta azt, köztük talán én is, hogy a legesleghosszabb távú cél az, hogy a Budapest Park színpadán játszunk egyszer. De jelenleg ennél azt hiszem, sokkal reálisabb célokat tűzünk ki, és sokkal relevánsabbakat a zenekar számára. Azt látom zenekari szinten célnak, hogy megalkossuk ezt a következő nagylemezt, kiadjuk. Illetve, ami még ezt megelőzi, hogy létrehozzunk egy olyan zenekari működést, ami állandó jellegű. Mert még mindig nincsen a zenekarnak saját életritmusa. Nem alakult ki az, hogy minden szerdán próba, vagy minden szombat-vasárnap próba. Amikor éppen a legtöbb energiánk van, akkor csináljuk, de hogyha eljön a vizsgaidőszak vagy egy nehezebb félév, akkor ott, sajnos, kicsit alábbhagyunk. Szerintem az elsődleges cél a zenekari életritmusteremtés és utána jöhet el a következő nagy releváns célunk, a második lemezünk megalkotása, amibe majd szintén mindent bele fogunk adni.
A Küszöb zenekarral készült interjúnk 3 részes: a korábbi részeket itt találod: 1. 2.
újságíró, képriporter
