Szubjektív beszámoló: így éltem meg másfél hetet Spanyolországban, azon belül is a bikafuttatásokról híres Pamplonában. Kalász Anikó jegyzete.
Életem első repülőútja október 22-én a spanyol Bilbaóba vezetett. Már az első napon fantasztikus élményeket tudhattam a hátam mögött, a repterek idegen varázsa, a Liszt Ferenc repülőtér, akár egy kis Magyarország, a modern-grandiózus Frankfurti reptér a „futószalagokkal” (merthogy olyanokon utazva lehetett bebarangolni – mint kiderült – Európa negyedik legnagyobb repterét), majd a bilbaói, amelyet éppen csak megpillantani volt időnk. Buszra szállva utaztunk tovább a spanyol Navarra tartomány fővárosába, Pamplonába. Érkezésünkkor felocsúdni sem volt időnk, még hunyorogtunk az alvás után a busz hirtelen fénye miatt, mikor egy seregnyi árnyék kezdett közeledni felénk. Csak hittük, hogy árnyak. Miután a pupilláink elérték az optimális mértékét az összeszűkülésnek, megvilágosultunk, mik is az árnyékok valójában. Vagy kik…
A cserediákjaink rohantak felénk spanyolos elánnal, majd közrefogtak minket. Ki-ki megtalálta a saját partnerét: azt a diákot, akinél vendégeskedve az elkövetkező 10 napot töltötte. Érdekes momentuma volt ez az első élmény a spanyol temperamentum megtapasztalásának.
14 fős kis csapatunk 13 különböző pontjára került a városnak (a kísérőtanáraink összetartottak, biztos, ami biztos). Aznap este megismerkedtem a háromfős családdal. A lány, Iratxe, egyidős velem, kiválóan beszél angolul, sokat tanultam tőle a 10 nap során. A szülei – ellentétben vele – nagy igyekezetük ellenére sem tudtak az idegen nyelven megszólalni. Talán az apuka… De szerencsére verbális kommunikáció nélkül, erősen gesztikulálva és mimikázva is sikerült megértetni magunkat. Így viccesebb is volt. A sok együtt töltött idő nagyon összekovácsolt minket, teljes családként tudtunk működni, annak minden jellemzőjével. 10 napra testvére lettem Iratxénak, és lánya Cristinának és Enriquének. Rengeteget tettek értem.
Megmutatták a várost, a környéket, beavattak a spanyol gasztronómiába, a kultúrájukba, meséltek a híres ünnepségükről: a San Fermin-fesztiválról. Az egészet röviden jellemezve: nagyszerű volt!
De ez a kicsit több mint egy hét rádöbbentett, hogy nagyon erős ragaszkodás van bennem a hazám, Magyarország iránt.
Amellett, hogy tényleg hihetetlen élmény volt, egyszerre volt bennem rossz érzés is, hogy október 23-án egy spanyol bárban ülök, fritto di pimientóval (ráadásul az ottani kedvenc különlegességemmel) kényeztetve magamat, amíg otthon az egész nemzet az '56-os harcosokra, azokra a fiatalokra és idősekre, férfiakra és nőkre, de az a lényeg, hogy magyar hősökre emlékezik, akik vérükkel fizettek a magyar haza szabadságáért, nemzetüknek alárendelve magukat.
Vágytam haza ezekben a napokban. Részvétem jeléül beavattam második családomat az otthoni körülményekbe, ami ugyan nagy érdeklődésnek nem örvendhetett, de addig is egy órára talán az emlékezőkkel lehettem. Lélekben…
A szűk kéthétnyi Spanyolország alatt sok érdekes különbséget véltem felfedezni a két ország mindennapi szokásai között. Meglepő volt, hogy ott egy nap, dacára annak, hogy ugyanakkor kezdődik, sokkal később ér véget. Amíg mi szokványos időben 6-fél-7-kor ülünk neki vacsoránknak, hogy az esti műszak kezdetét vegye, addig a spanyol, mint olyan, a délutánt zárja este 10 körül egy közeli bárban, vagy néha napján otthon egy kiadós vacsorával. S azután kezdődik csak a nemulass… Az ebéd a számomra megszokott déli 12 óra helyett 3 órára tolódott (kérdéseket vet fel bennem, hogy hogyan élik túl addig?), a reggeli időpontja ellenben – tapasztalataim szerint – nem tér el megszokásaimtól. Az oktatási rendszerük is különbözik, ámde túl büszke vagyok ahhoz, hogy megítéljem, jobb-e, vagy rosszabb, mint a mienk.
Egyébként az egész 10 nap a fenntarthatóság köré szerveződött, ennek céljából gyűltünk össze spanyolok és magyarok. Minden nap a „sustainability” kérdéskör különféle ágait felölelő elfoglaltságokkal (pl. előadásokkal, kísérletekkel, különféle helyek látogatásával) készültek házigazdáink. Három programot meg is említek. Az egyik délelőtt az úgynevezett Gongórára látogattunk, ami egy hatalmas szemétgyűjtő-szeparáló-tömbösítő telep. Még sosem találkoztam hasonlóval, különleges, maradandó szag-élményt jelentett. Egy másik alkalommal madarat gyűrűztünk. Érdekes tapasztalás volt nemcsak madártávlatból szemtanúja lenni egy ilyen folyamatnak, vagy minek is nevezzem, bár a madarat nem játszottam volna el egy drámában. A harmadik méltatandó esemény alkalmával elektromos biciklikre pattantunk, és úgy barangoltuk be a város minden zegzugát. Ezt azért tartottam jó ötletnek, mert épp optimális sebességgel tudtunk így haladni.
Épp elég idő volt elmerülni egy-egy apró részletében a városnak. Épületek, templomok, parkok, fák, hegyek, völgyek, szobrok... Gyalog rengeteg időbe telt volna, kocsival pedig elsuhantunk volna ezen emblematikus helyszínek mellett.
Az út számtalan lehetőséget kínált a tanulás minden formájára: rutint szereztünk az angol nyelv használatában – egy külföldi út mindenképp jó lehetőség arra, hogy folyékonyan megtanuljunk egy idegen nyelvet. Sokat hallottuk a kultúráról, ételekről, szokásokról, hagyományokról – műveltebbek lehetünk. Sok új kapcsolatunk alakult ki, tanultunk is a témában.
10 nap távollét során tudatosult bennem, hogy ragaszkodom Magyarországhoz. Észrevettem, hogy van egy hazám, ahol otthon vagyok, és ami nincs máshol. Ahol kötődöm a kultúrához, az országhoz, a városhoz, a házhoz, az emberekhez. Amikért, és akikért tehetek, ha akarok. És ha teszek, azzal mind a hazámat szolgálom.
Köszönet tehát ezért mindenkinek: tanárnak, diáknak, spanyolnak, magyarnak, szülőnek, az Erasmus +-nak, hogy végre néven nevezzem, de legfőképpen a Mindenhatónak ezért a fantasztikus lehetőségért, számtalan élményért, tapasztalatért és a gondviselésért, amiben részem, részünk volt. Gracias a Dios!
