Interjú a váci Piarista Gimnázium igazgatóhelyettesével, Horváthné Stumm Erzsébettel.
Gimnáziumunk igazgatóhelyettese, Horváthné Stumm Erzsébet (vagy ahogy mi hívjuk, Zsóka néni) a nyáron végigjárta a híres Szent Jakab zarándokutat férjével. Interjúnkban őt kérdeztük tapasztalatairól, amelyek vegyesek, de inkább pozitívak.
Az El Camino egy híres zarándokút, amelynek célállomása Szent Jakab városa, a Galícia-tartománybeli Santiago de Compostela. A legenda szerint az itteni székesegyházban vannak eltemetve Szent Jakab apostol földi maradványai. Az út mostanra igen népszerűvé vált; évente több százezren fordulnak meg az ősi zarándokúton a világ minden tájáról.
Örül annak, hogy a több hetes út után újra a saját ágyában aludhat?
Igen, nagyon jó volt hazaérkezni, itthon aludni és találkozni a családtagjainkkal.
Hogyan határozta el, hogy nekiindul a 800 km-es útnak? Milyen félelmei voltak?
Nem az én ötletem volt, hanem a férjem, Csaba szeretett volna már régóta elmenni a Caminora. Nem a teljesítéstől, a fizikai kihívástól tartottunk, inkább attól, hogy mi nem vagyunk egy nagy világutazók, egyikünk sem beszél olyan jól idegen nyelveken, így emiatt lesznek majd nehézségeink, de végül semmilyen ilyen jellegű problémánk nem volt.
Az El Caminon elindulók különböző célokkal zarándokolnak. Vannak, akik önismereti útjukat járják alatta, vannak, akik teljesítménytúrának értelmezve vágnak bele, vagy vallási okokból indulnak el a zarándokúton. A tanárnő milyen céllal indult útnak?
Ahogy már írtam, nem az én ötletem volt az útra indulás, én inkább egy kísérő szerepre készültem. Persze volt bennünk vágy, hogy ez egy igazi zarándoklat legyen, ahol vallásos közegben lehessünk, tudjunk befelé figyelni, imádkozni magunkért, szeretteinkért. Sajnos, vagy nem, de ezek nem mindegyike valósult meg.
Nem ez az első alkalom, hogy zarándoklaton vett részt. A tanárnőnek mit jelent zarándokolni?
Talán emlékszel rá, Ani, Te is, hogy amikor a szentkúti lelkigyakorlat előkészítő óráját tartom, akkor egy szentírási idézettel kezdek.
Én ebben hiszek, s ez inspirál arra, hogy elinduljak egy zarándokútra, s hogy a 8. évfolyamosok lelkigyakorlatát megszervezzem.
Az ősi úton való járás lehetőség számomra, hogy szakrális élményekben részesüljek, hogy a teremtett világ szépségére rácsodálkozzak, s hogy megérkezzek egy olyan helyre, ahová évszázadok óta járnak az emberek.
Hogyan telt egy átlagos nap a túra közben?
Júliusban voltunk ott, a lehető legnagyobb melegben, így aztán néhány nap után, amikor már lejöttünk a Pireneusokból, s a Mesetán, a 800-900 m magas fennsíkon gyalogoltunk, nagyon oda kellett figyelnünk a napirendünkre. Ezen a vidéken 12-13 óra után nem lehet kint lenni a szabadban, hiszen alig van árnyék, s 35-40°C fok van.
Általában 4-fél 5 körül keltünk, 5-kor indultunk még sötétben, fejlámpával, de kellemes hűvösben. Igyekeztünk legkésőbb délután 1-ig befejezni az aznapi etapot, ami átlagosan napi 30 km volt.
A gyaloglás közben, legtöbbször még korán reggel elmondunk egy rózsafűzért, mindig másért felajánlva azt. Ha megérkeztünk a településre, amit aznapra kinéztünk, ott szállást kerestünk, ez nem volt probléma, minden településen fel vannak erre készülve. Érdeklődtünk, hogy mit tudunk majd enni, van-e zarándokmenü, vagy bolt, ahol tudunk vásárolni. Minden nap kimostam az aznapi ruhánkat, hiszen összesen 3 váltás ruhánk volt. Ha tudtunk, akkor elmentünk este szentmisére is.
Érték rossz élmények, csalódások a zarándoklat alatt?
Kifejezett rossz élményünk nem volt. Nem kerültünk veszélyes helyzetbe, s az emberek is alapvetően segítőkészek voltak. Azért volt nehéz is. Az ősi zarándokút, amiről fentebb szóltam, csak nyomokban lelhető fel. Ha megérkeztünk egy zarándokhelyre, ott az első mondatok a következők voltak: „Passport, please! Twelve euro per person.” Esetleg egy kicsit csodálkoztak azon, hogy Magyarországról jöttünk, de kb. ennyi. Szóval a befogadó szeretetet csak néhány helyen tapasztaltuk meg.
Milyen pozitívumokat tudna mégis kiemelni?
Volt néhány olyan szálláshely, ezek jellemzően egyházi fenntartásúak voltak, ahol viszont jóval kedvesebben fogadtak bennünket.
Milyen érzés volt hosszú, fárasztó napok után megérkezni a végső célhoz, Santiago de Compostelahoz?
Ez nagyon érdekes volt számomra. A 27. napon beértünk Santiago de Compostela fantasztikus főterére, a Szent Jakab Székesegyházhoz, Csaba boldog volt, s készítette sorban a képeket, míg én igazából csak ürességet éreztem. Csodálatos volt az esti zarándokmise a Katedrálisban a rengeteg zarándoktárssal.
Ha egy héten belül lehetősége nyílna újra elindulni az úton, élne a vele?
Nem, semmiképp! Számomra nagyon hosszú volt ez a 35 napos távollét itthonról. Hiányoztak a gyerekeim, az unokám, s főleg hogy azóta megszületett a második is, úgy gondolom, nekem, nekünk itthon van dolgunk.
Ajánlaná az utat másoknak?
Miután nekem „nem jött be annyira” ez az út, nehéz lenne ajánlanom. De abban is biztos vagyok, hogy sok embernek egy ilyen elvonulás alapjaiban változtatja meg az életét. Szerencsére abban a helyzetben vagyok, hogy igazából az én életem rendben van, jó is, hogy nem változik meg.
Mit tanácsolna az El Caminon elindulóknak?
Erre sem könnyű válaszolni. A Camino olyan fajta fizikai és lelki kihívás, amiből most nekem van egy tapasztalatom. Nekem, aki 55 évesen, viszonylag jó fizikai állapotban, a férjével, júliusban ment. Igen, ha valaki ilyen paraméterekkel indul, akkor tudok tanácsot adni. Mi júliusban egyszer egy fél órára vettük fel az esőkabátot, s a három váltás ruhával egy-egy 20 literes, 7-8 kg-os hátizsákkal végig csináltuk, ha mostam, akkor az egy óra alatt megszáradt. De ha például májusban megy valaki, az alapjaiban más. Esős az idő, sokkal több meleg ruha kell, stb.
Ami biztos, hogy ezen az úton el kell tudni engedni dolgokat, előzetes elképzeléseket, hogy eltökéltnek, s kitartónak kell lenni.
